Veszprém-Főegyházmegyei Karitász története

A nyolcvanas években a Hévízi Papi Otthon volt az a hely a veszprémi egyházmegyében, ahol hitoktatóknak, egyházközségi tagoknak lelkigyakorlatokat tartottak. Minden egyházközség küldött hitoktatókat, egyházközségi képviselőtestületi tagokat vagy templomi takarítókat. Ezeken a lelkigyakorlatokon egyfajta képzés is volt, ami felkészítette őket az egyházközségi szeretetszolgálatra. Az egyházközségekben a hívők tehát végeztek szeretetszolgálatot. Sokszor bevásároltak és kitakarítottak olyan öreg és beteg embereknek, akik egyedül éltek és nem tudták ellátni magukat.

Ezek a plébániai közösségek lettek az alapjai az 1992-ben megalakult Veszprém–Főegyházmegyei Karitásznak. Dr. Szendi József veszprémi érsek Csóka Karolát bízta meg az egyházmegyei Karitász vezetésével és a plébániai Karitász csoportok megszervezésével. Még 1992-ben megalakult a Szent Erzsébet Karitász Csoport Veszprémben, amely a veszprémi egyházközségek közös karitász csoportja volt. Ezután a Főegyházmegyei Karitász kezdeményezésére, sorra alakultak a karitász csoportok a plébániákon. A hévízi lelkigyakorlatok alapján lehetett tudni, hogy mely településeken végeznek egyházközségi szeretetszolgálatot, és így gyorsan hivatalosan is megalakultak, mint Karitász csoport. Az egyházmegye területén, néhány éven belül már 32 karitász csoport működött közel 300 önkéntes karitász taggal. A karitász tagok időseket, betegeket látogattak az otthonaikban, segítettek a ház körüli teendők ellátásában, bevásárlásban, valamint természetbeni adományokkal támogatták őket. A Karitász a hívek áldozatkészsége folytán adományokkal támogatta a rászoruló családokat a plébániai karitász csoportokon keresztül.

A 90'-es években külföldi szervezetekkel kialakult kapcsolat folytán több plébániai karitász csoportnak volt lehetősége külföldi adományokkal segíteni a rászorulókat. A Karitász munkatársak lelki támogatása és összetartása céljából lelkigyakorlatokat, képzéseket, zarándoklatokat szerveztek.

A munkanélküliség növekedésével, a gazdasági helyzet átalakulása folytán egyre nagyobb mértékű lett a szegénység. A karitász munkára egyre nagyobb szükség lett, a feladatok növekedtek. A korábbi önkéntes munkatársak mellett szükségessé vált főállású munkatársak alkalmazása, így 2004-ben főállású szociális munkással bővült a Főegyházmegyei Karitász.

2010-ben a Veszprémi Egyházmegye területén lévő Kolontár és Devecser térségében ipari katasztrófa pusztított. A tíz halálos áldozatot is követelő vörösiszap katasztrófa három településen okozott komoly károkat. Az egyházmegyei Karitász alighanem történetének legnagyobb kihívásával találta szembe magát. A Veszprém–Főegyházmegyei Karitász igazgatója az iszapömlést követően a helyszínen nyújtott azonnali segítséget, élelmiszer, védő- és munkaeszközök formájában önkéntesek bevonásával. Az adományok kiosztásán túl a szervezet részt vett a károsultak és az önkéntesek étkeztetésében, ellátásában, a kármentésben és a karitász önkéntesek munkájának összehangolásában. Az egyházmegye karitász csoportjaiból sorra érkeztek az önkéntes segítők, több plébániai karitász csoportvezető hetekig a helyszínen dolgozott.

A Veszprémi Főegyházmegyében jelenleg már 6 főállású munkatárs és lelki igazgató teljesíti a Karitász munka szervezését. Ma már 38 plébániai karitász csoportban összesen 321 önkéntes végez segítő tevékenységét az Egyházmegye területén.

2008–tól Veszprémben, 2022-től Pápán családsegítő ügyfélfogadás működik a „jelenlét pontokon”, melynek keretében szociális szakemberek várják a rászoruló családokat, és igyekeznek szakszerű, egyénre szabott segítséget nyújtani. A természetbeni, fizikai és anyagi támogatások mellett a Karitász fontosnak tartja az embert, mint az elesett felebarátot, s így nagy hangsúlyt fektet a mentálhigiénés segítségnyújtásra is. 

A SZEGÉNYEK SZOLGÁLATA AZ EGYHÁZBAN

Az őskeresztény egyházközségek életét - Jézus Krisztus életének példáját követve - teljesen átszőtte az elesettek megsegítése (gyűjtések a szegények részére, rabszolgák kiváltása, özvegyek támogatása). Az ősegyház alapelvei közé tartozott a rokonok ellátásának kötelezettsége és a munkaképesek kötelező munkavégzése. A munkaképteleneket hozzátartozóik hiányában teljesen az egyházi közösség tartotta el.

Az újkor századaiban is számos vezéregyéniség vitte a keresztény emberszeretet zászlaját. Az olasz Bosco Szent János elsősorban a gyermeknevelés terén alkotott maradandót, a német Boldog Kolping Adolf a tanoncotthonok alapjait tette le, az angol Ward Mária az angolkisasszonyok rendjével a leánynevelést emelte magas szintre.

Több példa mutatta meg, hogy az egyházi szegénygondozás önerőből is bámulatra méltó eredményeket tud létrehozni és képes megújulni. Ilyen szerveződés volt az 1897-ben Lorenz Werthmann által megalapított Caritas-Verband für das Katholische Deutschland a németországi Freiburgban, amelyet a német püspöki konferencia 1916-ban országos karitászként ismert el. Werthmann célja az volt, hogy a jószándékú emberek önkéntes segítő munkáját szervezett keretek közé foglalja és hatékonyabbá tegye. Alapvető célként fogalmazták meg, hogy a karitász korra, nemre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül segít a rászorulókon. Később ezek a csoportok össze fogtak, hálózatba szerveződve eredményesebben dolgoztak.

A német szerveződést követve hamarosan egész Európában létrejöttek az országos szervezetek.

Lorenz Werthmann alkotta meg a Caritas világszerte ismert jelét, amely a szeretet lángját jelképezi. A „lángoló keresztként" is emlegetett jel körül a Caritas szó mellett Pál apostolnak a galatákhoz írt szavai álltak: „tuet gutes allen", amelyek jelentése: „tegyetek jót mindenkivel". 

KARITÁSZ MAGYARORSZÁGON

Hazánkban a szegénygondozás mindig a világegyház szellemével haladt. Az egyházi szeretetszolgálati formákat összefogó, szervezett karitász kialakulását először Prohászka Ottokár sürgette a XX. század elején. 1914-ben meg is alakul Rott Nándor, későbbi veszprémi megyéspüspök vezetésével Katholikus Karitász néven egy nagyszabású segélyakció, amely elsősorban a hadbavonultakat és családjaikat támogatta.

Az I. világháború után a püspöki kar Csernoch János bíboros vezetésével kísérletet tett a Katholikus Karitász szervezeti formában történő megalakítására is. Ez a szerveződés csupán kezdeményezés maradt, lényegi tevékenységet nem folytatott, és nem tudott mozgalommá válni, mert a proletárdiktatúra minden további tevékenységtől eltiltotta.

Serédi Jusztinián, Magyarország bíboros-hercegprímása 1931. szeptember 17-én a karitász érseki biztosának nevezte ki Mihalovics Zsigmondot, aki azonnal megalakíttatta Budapest minden egyházközségében a karitász szervezetet. A 39 budapesti és az egyházmegyei karitász szervezetek koordinálása és támogatása céljából 1931. október 7-én a püspöki kar megalapította a Szent Erzsébet Karitász Központot. 1931 végére országosan szervezetté válik a karitász tevékenység. Az egyházmegyei karitász központok és a nagyobb városok élére püspöki biztost neveztek ki. A plébániai karitász szervezetek vezetését pedig igazgató látta el.

A II. világháború éveiben a szegénygondozás és segélyakciók mellett a karitász a hadigondozásból is jelentős mértékben kivette a részét. A hadbavonultak családjainak támogatása céljából a hadisegélyekről tájékoztatót állított össze az egyházközségek részére, felkarolta a menekülteket és a bombakárosultakat is. A menekülteknek ruhát, élelmet, szállást adott és külföldi adományainak köszönhetően nagy mértékű segélyakciókat tudott lebonyolítani, amelyek keretében pénzbeli támogatást, cipőt, ruhákat, élelmiszert tudtak adni a károsultaknak, menekülteknek, árváknak.

A kommunista diktatúra 1950-ig a legtöbb egyházi szervezetet, egyletet, egyesületet és a szerzetesrendek többségét feloszlatta. Az egyházi, és szerzetesi közösségek széthullottak, a „szolgáló szeretet hősei" az egyház keretein kívül találtak rá az embersegítő szolgálat útjára. Megindult a karitász intézményeinek államosítása, a karitász szervezetek felszámolása és betegápoló rendek eltávolítása a kórházakból. A Szent Erzsébet Karitász Központ teljesen állami felügyelet alá került. Az 1950-es és '60-as években a Rózsafüzér Társulat „leple alatt" azonban tovább működött az egyházközségi karitász.

A szeretetszolgálat „felszabadulását" az 1989-es keletnémet menekültáradat felkarolása hozta meg nemzetközi segélyszervezetek segítségével. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a rendszerváltás után elhatározta, hogy újjászervezi a karitászt, és hozzálát a hálózat kiépítéséhez. 

AZ ÚJJÁSZERVEZETT KARITÁSZ

A Magyar Karitászt 1991. június 14-én jegyezte be a Fővárosi Bíróság egyházi jogi személyként. A szervezet újraalakulásával egy időben bekapcsolódott a nemzetközi karitász hálózatba és a világ 166 országát összekapcsoló Caritas Internationalis tagja lett.

1995-re kialakult az országos karitász hálózat Magyarországon. 1996-ban 590 plébániai karitász csoportban már 6141 önkéntes munkatárs tevékenykedett szerte az országban. Az önkéntesekkel végzett munka mellett 1994-től kezdve országszerte saját szociális és egészségügyi intézményeket hozott létre a segélyszervezet, és fokozatosan bekapcsolódott a nemzetközi karitász segélyakciókba, programokba.

1997 óta folyamatosan részt vesz az árvízi területeken a szociális segítségnyújtásban. A számos alkalommal vállalt feladatokat nemzetközi segélyakciókban és jelen volt a magyarországi katasztrófák helyszínén is. Segít a kitelepítettek elhelyezésében, szociális ellátásában, az újjáépítés feladataiban, a károsultak lakhatási feltételeinek megteremtésében, házaik felújításában, ingóságaik pótlásában és nagy erőkkel végzi a károsult személyek és hozzátartozóik mentálhigiénés támogatását.

A püspöki konferencia a Magyar Karitász nevét 2001-ben Katolikus Karitász - Caritas Hungarica-ra változtatta, ezzel is aláhúzva azt a tényt, hogy a karitász a Katolikus Egyház hivatalos segélyszervezete.

A Katolikus Karitász és az egyházmegyei központok országszerte számos szociális intézményt működtetnek szenvedélybetegek, idősek és egyéb rászoruló csoportok ellátására.